Vannak itt még férfiak?

A minap egy neves divatház legújabb férfi ruháira csodálkoztam rá.

A minap egy neves divatház legújabb férfi ruháira csodálkoztam rá. Végigpörgettem a képeket, és nem is tudom, hogy min lepődhetünk meg a legjobban. Azon, hogy csont sovány, minden férfiasságot nélkülöző, kisminkelt, végtelen boldogtalanságot sugárzó embereket sorakoztattak fel, akik az ádámcsutkájuk és a szűk nadrágok kiadta domborulatok nélkül beillenének akár nőnek is, de még inkább a fejlődésben megrekedt kamasznak. Vagy netalántán azon, hogy szoknyát, hajcsatot, gyűrűket, hímzett csipkeblúzokat, fehér kötött rövidnadrágokat aggadtak azokra a végtelenbe révedő férfiatlan testekre?

Vajon mi volt a célja a divatcégnek? Sokkolni akart, hogy jobban figyeljenek oda az emberek az egyre jobban eltolódó nemi szerepekre, vagy netalántán olyan példát mutatni, hogy mivé nem szabad egyetlen férfinak sem válnia? Sajnos a lelkem mélyén nagyon is tudom, hogy feleslegesek ezek az optimista gondolatok, mert igenis azt hiszik, hogy ez a mai kor férfija és még inkább ezzé kell válnia, ez a legújabb követendő trend.  Én most szeretnék az asztalra csapni és azt mondani, hogy állj!

Kérem szépen, az még csak hagyján, hogy ez a férfi sosem tud majd fát vágni, vagy autót szerelni, de hogyan tud majd biztonságot adni egy nőnek, egy családnak? Hogyan tudná Ő hordani a nadrágot, ha miniszoknyát adnak rá? Hogyan tudná elpakolni a bútorokat, ha egy szatyrot nincs ereje megemelni? Hogyan tudna irányítani, ha csak blúzokat tud hajtogatni?

Ez a férfi elesett és gyámoltalan, betegséget sugárzik a teste és a lelke. Amolyan „tejfölösszájú anyámasszonykatonája”, ahogyan a régiek mondták. Kérem szépen, a nők nem ilyen férfiakat akarnak magunk mellé, hanem olyat, aki meghódítja őket, akiről tudják, hogy számíthatnak rá, hogy támaszuk, társuk lesz, akire felnézhetnek, akit tisztelhetnek, akit el akarnak csábítani, akit apává karnak tenni.

Itt az idő, hogy felrázzuk a családokat, hogy ne ilyen fiúkat, ifjakat, férfiakat neveljenek! A nők, feleségek, hagyják társukat férfinak lenni és akkor se kezdjenek el vízvezetéket szerelni, ha jobban tudnák, mint a férjük, élettársuk. Hagyják, hogy meghozzák a döntéseket a férfiak és vállalják a következményeket. Tanítsuk meg őket, felelősséget vállalni. Önmagukért, a társukért, a családjukért. Hagyják, hogy a férfi végre hordhassa azt a bizonyos nadrágot, mert nem csak attól lesz valaki férfi, hogy pénisze van! Tanítsuk meg a fiúkat, a fiainkat, hogy nem a körmüket kell manikűröztetni, vagy a hajukat, szemöldöküket festetni, hanem meg kell tanulniuk férfinak lenni, aki ha testben nem is erős, de lélekben az. Aki fel tud állni, ha elesett, aki meg tudja javítani, ha elromlott, aki elő tudja teremteni, ha elveszett és meg tudja hódítani, ha szereti.

Szeretném hinni, hogy vannak itt még férfiak!