Tegnap egy lámpánál álltam és miközben néztem a lassan araszoló autókat, egy idős bácsin akadt meg a szemem, aki nagyon dühös volt.
Tegnap egy lámpánál álltam és miközben néztem a lassan araszoló autókat, egy idős bácsin akadt meg a szemem, aki nagyon dühös volt. Csapkodta az autója kormányát, folyamatosan dudált és a szája is járt. Bár azt nem hallottam, hogy mit mond, de rossz volt látni a türelmetlenségét, az idegességét. Valahogy így indult a napom, aztán folytatódott sok rohanó, veszekedő emberrel. A nap folyamán többször mondták nekem fáradtan, kimerülten, hogy bárcsak túl lennének már a karácsonyon.
Túlleni. Sokszor és sokan gondolják azt, hogy csak ezen legyek túl, csak amazon, aztán minden szebb és könnyebb lesz. Ilyenkor az szokott az eszembe jutni, hogy persze, én is szeretek túlleni egy orvosi vizsgálaton, vagy egy vizsgán, na de kérem, egy ünnepen, a családon, a barátokon?
Biztosan sokan látták Adam Sandler filmjét, a Távkapcsot, amelyben a főszereplő annyira túl akar lenni a dolgokon, hogy begyorsítja az életét egy távirányítóval, ám közben nem csak a munkát tudja le, tekeri át, hanem kimarad mindenből, az egész életéből. Valami ilyesmit csinálunk mi is, amikor túl akarunk lenni az ünnepen, a karácsonyon. Értem én, hogy ki kell takarítani a lakást, ajándékot kell venni, fát kell díszíteni, vacsorát kell főzni, vendégeket kell látni, de vajon miért csak rohanásban, idegesen tudjuk mindezt elképzelni? Valahol elvész a megélése az életünknek. Azt vesszük csak észre, hogy rohannak a napok, a hetek, a hónapok és már újra karácsony van. Újra halat pucolunk, bejglit sütünk, fát díszítünk és újra az egész sor, amit át akarunk tekerni, túl akarunk élni.
Mi lenne, ha kicsit lelassítanánk mindezt? Sokszor mondom az embereknek, hogy állítsák meg a történetet, azt a folyamot, amiben vannak, mintha egy film lenne és nyomnának egy pillanatmegállítást, és próbálják kicsit megnézni, hogy miben is vannak, mi történik velük, körülöttük. Aztán ha megnézték magukat, nézzenek körül, hogy ki van mellettük, körülöttük. A társuk, a gyerekük, a szüleik… vajon tuják, hogy mit élnek meg, mit éreznek, mit gondolnak?
Mikor fordult elő utoljára, hogy nem csak azt kérdezte meg a másiktól, hogy: Hogy vagy? Milyen volt az iskola, a munka? Mit ettél? Elintézted a dolgod? Mikor ölelte meg, csak úgy, az ölelés öröméért, kicsit hosszabban és szorosabban? Mikor nézett utoljára úgy a szemébe, hogy valóban belemélyedt és meglátta a másikat, nem csak nézte? Mikor köszönt meg neki utoljára valamit? Mikor mondta el neki, hogy mit és mennyire szeret benne? És azt, hogy miért jó vele lenni és mi mindent kap tőle? Mikor voltak csak úgy együtt, semmit se csinálva?
Állj meg, lassíts le, nézz rá, légy vele, mellette. A karácsony jó alkalom lenne valami ilyenre.