Itália Ölelése – 1.rész

Hol vagyok? – tette fel magában a kérdés Anna, amikor kinyitotta a szemét.
A hatalmas ablakon át beszűrődő fény ébresztette fel, melyen át egy erdőre látott ki. Lassan nézett körül az ismeretlen szobában. Hatalmas barna függönyök, világos fal, fekete szatén ágynemű. A tegnap estéből szinte semmit sem tudott felidézni, de arra, hogy hol van és legfőképpen kivel, annak egyetlen mozzanatára sem emlékezett. Lassan fordult meg az ágyban, hogy meg ne ijessze a mellette fekvőt, vagy talán Ő ne ijedjen meg a látványtól? Mindenesetre nem akarta felébreszteni, hátha észrevétlenül ki tud surranni az ágyból és a lakásból. Felesleges volt az aggodalma, mert mellette az ágy üres volt. Ahogy kibújt az ágyból megtalálta a tegnapi koktélruháját egy fotelben és előtte az aranyszínű szandált, melyet úgy szeretett. A szobából nyílt egy fürdő, így úgy gondolta, ha már egyedül van, akkor vesz egy gyors zuhanyt, hogy tisztán induljon útnak. Már a zuhany alatt állt, amikor valaki benyitott.
– Szóval, felébredtél! Hogy aludtál? Készítettem reggelit. Tojást és kávét – ahogy szereted. Várlak lenn. Törölköző a szekrény felső polcán lesz.
Anna meg sem mert szólalni. Nem tudta, hogy a kedves szavak dermesztik-e le, vagy az, hogy egy ismeretlen férfi fürdőszobájában van, vagy az, hogy ilyen közvetlen hozzá valaki, akire nem is emlékszik? Talán az zavarta a legjobban, hogy reggelit készített neki-ahogy szereti? Honnan is tudhatná, hogy mit szeret? A víz alól kiszállva, megtörölközött, megszárította a haját, majd felvette a ruháját, mely meglepő módon tiszta és illatos volt. A szobából kiérve már meg is érezte a reggeli illatát. Lesétált a lépcsőn, ahol egy negyvenes évei elején járó, a halántékánál már kissé őszülő, magas, sportos, rendkívül vonzó férfi fogadta pólóban és melegítőben. Mintha ezer éve együtt élnének és most jött volna meg a reggeli futásból.
– Szóval, hogy aludtál?
Anna arcára kiült a bizonytalanság és a meglepettség. A férfi, mintha olvasna a gondolataiba, kedvesen rámosolygott, majd a kezét nyújtotta.
– Fogas Zoltán vagyok. Az a férfi, aki tegnap a társaságod, a vigaszod volt.
Anna belenézett Zoli barna, nagy szemeibe és enyhült a bizalmatlansága és emléktelensége miatti szorongása.
– Dabos Anna vagyok. Vigasz, társaság? –mondta még bizonytalanul. Hol vagyok és hogy kerültem ide és legfőképpen mi történt?
– A Remete-hegyen vagyunk, a házamban. Tegnap találkoztunk a Pear-ben. Kicsit szomorkás voltál és talán többet is ittál a kelleténél. Beszélgettünk, majd közölted, hogy vigyelek haza hozzám; és most itt vagyunk.
Közben Zoli kitette a reggelit az asztalra. Omlett paradicsommal és sajttal és egy nagy, habos tejeskávé.
– Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc reggelim? – érdeklődött meglepetten Anna
– Te mondtad el és azt is, hogy a ruhád tiszta legyen reggelre.
Anna ismét értetlenül nézett. Nem tudta felfogni, hogyan utasíthatott, vagy kérhetett ilyet egy ismeretlentől, de a legjobban az bántotta, hogy még mindig nem tudta, hogy mi is történt éjjel.
Reggeli közben azon tűnődött, hogy mit tegyen. Arra emlékezett, hogy Áron szakított vele tegnap, mert visszament a volt feleségéhez és ezért ment a Pear-be, ahol rendelt néhány koktélt, de onnantól képszakadás. Vajon leléphet-e innen egyszerűen, vagy volt valami jó éjjel ezzel a szép szemű Zolival és maradnia kellene?
Zoli mintha ismét olvasott volna a gondolataiba. Kiitta az utolsó korty kávéját is és letette a csészéjét. Szó nélkül állt fel. Odalépett Annához, felhúzta magához, átkarolta a derekát, egyetlen hosszú percig a szemébe nézett, majd érzékien megcsókolta. Anna érezte az erős kávé keserű ízét a férfi szájában, de nem zavarta, mert olyan édesen csókolta, hogy teljesen magával ragadta és már csak arra eszmélt, hogy a férfi pólóját kiszabadítja a hátánál, hogy érezhesse a bőrét a kezeivel. Zoli egy pillanatra elengedte ajkait és újra mélyen a szemébe nézett. Mosolygott. Mosolyogtak a barna szemei, melyek most szinte feketének tűntek. Mosolygott a szája, de még a borosták is kedvesen kacsintottak rá a férfi arcáról.
Zoli egyetlen szót sem szólt, de a szemei engedélyt kértek, miközben biztatták Annát az igenre. Anna nem szólt, csak visszacsókolt. Erősen és szenvedélyesen. Úgy, ahogyan Ő szerette volna, ha csókolja a férfi. Határozottan, célratörően, hogy azt érezze, csak Ő kell és mindazt mohón meg is akarja szerezni. A vad csók közben Zoli keze már a combjain járt és a ruhája a derekáig csúszott fel. Anna észrevétlenül tette szét a lábait, utat engedve a férfi kezének, aki egy pillanat alatt szabadította meg a parányi csipkedarabtól. Anna is húzni kezdte felfelé a férfi pólóját, érezve bőrének kellemes illatát. Biztos volt benne, hogy a férfi is nemrég zuhanyozhatott, mert olyan friss volt az illata, mintha csak egy reklámban lennének. Zoli segített neki, hogy erős karjairól lehúzhassa a ruhát, majd letérdelt Anna elé és csókolgatni kezdte a hasát, majd egyre feljebb húzva a ruháját a melleire is lehelt egy-egy forró fuvallatott és levette a nő ruháját. A nap beragyogta a konyhát, ahogyan a nőt felültette az étkezőasztalra és kezeivel terpeszre simította a lábait. Anna nem emlékezett rá, hogyan került le a nadrág a férfiról, de nem bánta, mert, ahogy felkönyökölt, látta, ahogy az izmos test most reá simulhat. Hátradőlt hát és hagyta, hogy a nap elvakítsa. Behunyta a szemét és csak érezte, élvezte a férfi erős lökéseit. Olyan volt, mintha csak álmodna. Mintha nem is e világban lenne. Valószerűtlen volt az egész, de nem töprengett ezen, csak átadta magát a ritmusos döféseknek, mígnem azt érezte, hogy teste már nem ringatózik, hanem megfeszül és mintha szorítani akarná és el nem engedni a férfit. Kinyitotta a szemét. A férfi felé hajolt, így valamelyest takarta a nap erős fényét, és mosolygott. Anna is mosolygott. Az egész valótlannak tűnő helyzeten nevetett, vagy azon, hogy nesze neked Áron, ki járt jobban? Maga sem tudta.
– Mond, tegnap is ilyen jó volt? – kérdezte a férfit.
– Tegnap? – nézett rá Zoli mosollyal a szája sarkában.
– Hiszen csak hazahoztalak és aludtál reggelig a vendégszobában…

Ahogy Anna beszállt a taxiba, ezer gondolat rohanta meg. Az autó gyorsan haladt a szinte kihalt utcákon és Anna még mindig egy álomban érezte magát. Tegnap még Áronnal készült randizni és azt tervezgette, hogy mi mindent csinálnak majd együtt. Nem számított rá, hogy Áron nem Őt választja, hiszen miatta hagyta el a feleségét néhány héttel korábban. Most pedig, hazafelé tart egy szinte ismeretlen férfitól, akivel csupán néhány órája találkozott, és aki mégis olyan, mintha mindig is ismerte volna. Talán olyan, mint egy szőke herceg a mesékből? A bolondos, lányregényekbe illő gondolata térítette észre és látta, hogy a taxi már az Erzsébet-hídon halad. Megcsörrent a telefonja. Ismeretlen volt a szám.
– Igen, Dabos Anna vagyok.
– Jó napot. Kovács Erika vagyok. Értesíteni szeretném, hogy a reptéri transzfer délután 3-ra megy Önért. Megadná, kérem a címet? – hadarta kedvesen az ügyintéző.
– Halacska utca 7. – válaszolta Anna, szinte gépisen, fel sem fogva, hogy mit is kérdeznek tőle. Miért is kérdezi?
– A transzfer miatt hölgyem.
– Milyen transzfer? – értetlenkedett Anna.
– Fogas Zoltán asszisztense vagyok. Én szervezem az Önök utazását.
Fogas Zoltán…hirtelen nem mondott a név semmit sem Annának. Ki az a Fogas Zoltán? Nincs ilyen üzleti partnerük és egyébként is, ő nem tervezett semmilyen utazást. A csöndet az asszisztens törte meg:
– A gép fél hatkor indul Rómába. Zoli a reptéren vár majd Önre.
– Zoli? – Annába hirtelen hasított a felismerés. Áron, Pear, koktélok, filmszakadás, Remete-hegy, paradicsomos omlett, ragyogó napfény és Zoli.
– Nincs itt valami félreértés, én Dabos Anna vagyok… – kérdezte Anna.
– Nem, kedves Anna. Még reggel szólt Zoli az utazásról. Amint már említettem, a gép fél hatkor indul Rómába. A szállásuk a Teveretől csupán néhány lépésre lesz a Villa Rome Hotelben.
– Köszönöm és viszlát– válaszolta Anna egyre bizonytalanabbul és kinyomta a telefont, anélkül, hogy bármi egyebet kérdezett volna.
Repülés, Olaszország, Villa Rome Hotel … Mi ez? Pörögtek a gondolatai, de nem sikerült értelmet találnia. Miért akar vele menni Rómába egy férfi, akivel csak tegnap este találkozott? Ki ez a Zoli egyáltalán? És mit akar tőle? Csak nem gondolja komolyan, hogy elmegy vele bárhová is? A taxi közben fékezett és megállt a Halacska utcában. Anna fizetett, majd kiszállva az autóból. Nagyot szippantott a késő nyári virágillatokkal teli levegőből. A lakásban lépve, lerúgta a cipőjét és éppen csak leült a kanapéra, amikor csöngettek.
– Ki az? – szólt bele a kaputelefonba.
– Dabos Annának hoztam küldeményt.
– Szombaton? Nekem?
– Igen hölgyem. – válaszolta a futár.
– Első emelet, balra. Nyitom.
Anna az ajtóhoz ment, és amikor kinyitotta egy csokor sárga orchidea nézett vele szembe.
Szinte szótlanul vette át a gyönyörű virágot és már bontotta is a mellékelt levelet.
Holnap a piazza del fiorin szeretném megvenni neked a legszebb virágokat. Ennyi állt csupán az üzenetben. Anna nem tudta mi tévő legyen. Szeme az órát nézte, fél egyet mutatott és azon töprengett, hogy mit is kellene csinálnia. Zolinak még a számát sem tudta és talán még a pontos címére sem emlékezett. Hogy is hívják? Fotos, Fogas, Fodros…Úristen, még a nevét sem jegyeztem meg. Aztán eszébe jutott a telefon. Gyorsan kikereste az asszisztens számát és már hívta is.
– Dabos Anna vagyok, meg tudná adni…- de ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy hogyan is nézne ki, ha beismerné, hogy még a telefonszámát és a teljes nevét sem ismeri Zolinak.
– Igen, hölgyem, mit tehetek Önért?
Anna átgondolta gyorsan a helyzetet és taktikát váltott:
– Bocsánat, de az előbb autóban ültem, amikor hívott és nem tudtam pontosan figyelni, elismételné újra az utazás részleteit?
– Természetesen. Ma este fél hatkor indul a repülőjük Rómába. A szállásuk a Villa Rome Hotelben lesz. Hazautazás a tervek szerint: hétfőn.
Anna hallgatott. Szívesen elkérte volna Zoli számát, vagy legalább azt megkérdezte volna, hogy mit vigyen magával az útra, de nem lehet ilyet kérdezni egy asszisztenstől.
– Köszönöm a segítségét.
– Szívesen. Bármikor a rendelkezésükre állok, hívjon, ha bármiben segíthetek. – válaszolta kedvesen az asszisztens.
– Még egy pillanat. Bocsásson meg, de nem jegyeztem meg a nevét. – próbált Anna nagyon udvariasan utalni rá, hogy ezt sem sikerült az eszébe vésnie.
– Kovács Erika vagyok, Fogas úr asszisztense.
– Köszönöm, viszont hallásra.
– Viszlát. – mondta Erika és letette a telefont.
Legalább már a nevét tudom – gondolta Anna megkönnyebbülten – Fogas Zoltán. Nem gondolkodott tovább. Gyorsan lezuhanyozott, összepakolt egy pár napos útra, miden eshetőségre felkészülve, írt egy e-mailt a főnökének, hogy hétfőn nem tud menni dolgozni, családi problémák miatt. Három előtt 10 perccel mindennel készen volt és megállt egy pillanatra a tükör előtt. Úgy nézte magát, mintha nem is a sminkjét vagy a ruháját ellenőrizné, hanem saját magát, Dabos Annát a maga saját valóságában vizsgálná. Nem olyannak látta a tükörképét, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Mintha egy teljesen másik nő állt volna ott. Könnyűnek, határozottnak és szépnek érezte magát. Elégedett volt. Egy olyan harmincas nő nézett vissza rá, amilyen mindig is lenni akart. Megigazította a rúzsát és már csöngettek is…