Gyakran hallani, persze, hogy beleszerettem, hiszen olyan más; olyan rosszfiú/rosszlány, akinek én a közelében sem vagyok, sokkal jobb, szebb, okosabb, merészebb, spontánabb, vadabb nálam.
Gyakran hallani, persze, hogy beleszerettem, hiszen olyan más; olyan rosszfiú/rosszlány, akinek én a közelében sem vagyok, sokkal jobb, szebb, okosabb, merészebb, spontánabb, vadabb nálam. Az ifjúság bolondság zászlaja alatt, majd az életközepi válság sűrűjében sokan választanak maguknak hosszabb vagy rövidebb időre olyan partnert, aki merőben más, mint ők. Vajon mi hajtja, motiválja ezt a választást? Tartósak lehetnek ezek a kapcsolatok? Jó az, ha valóban különbözőek a pár tagjai?
A párválasztás egyik legnagyobb mozgatórugója, hogy olyan társat keresünk, akiben megvan az, ami belőlünk hiányzik. Mintha valóban ki szeretnénk egészíteni vele önmagunkat, de inkább úgy lenne ez helyesebb, hogy szeretnénk belekóstolni az ő világába. Abba a világba, melytől mi vagy félünk, vagy ismeretlen számunkra, de vágyunk rá, hogy valamilyen szinten megismerjük, részesei lehessünk. Ez a vonzalom hozza aztán azt, hogy sokszor nagyon más habitussal, érdeklődési körrel, norma- és értékrendszerrel rendelkező személyek kerülnek össze. Néha meg is esik, hogy a hirtelen lángolástól megrészegülve össze is kötik az életüket.
A kezdeti lelkesedés, varázslat, a másikba és az ő különlegességébe való belefeledkezés azonban véget érhet, amint a hormonok zsongása csitulni látszik és a sok különbözőség kiéleződik. Ilyenkor, ha a pár tagjai nem elég toleránsak, elfogadóak, akkor rendszerint a viták, a feszültségek kerülnek napirendre. Ebben az esetben a pár vagy a szétszakadás mellett dönt, vagy együtt maradnak, de akkor nem biztos, hogy tudják kezelni a kialakult helyzetet.
Mit lehet tenni, hogy megmaradjon a párkapcsolt és ne csak együtt legyenek, hanem jól is működjön? Az első és talán a legfontosabb, hogy tenni kell a kapcsolatért. Várni a javulást, mint azt a bizonyos sült galambot, elég nagy balgaság, mert az bizony magától nem fog érkezni. Egyrészt meg kell találni a közös pontokat. Bizonyára vannak ilyenek, melyek vagy ismertek, vagy fel kell őket térképezni és ezekből erőt kell meríteni. Lehet, hogy például mindketten szeretnek tollasozni, vagy eper fagyit eszegetni, vagy éppen vígjátékot nézni egy fárasztó nap után, vagy tangót táncolni. Bármi lehet ez a közös kapcsolódási pont és akkor sem kell elkeseredni, ha elsőre úgy tűnik, semmi ilyen sincs. Egy kis egyeztetéssel, beszélgetéssel meg lehet találni az elsőt és aztán jön majd a többi, de ehhez szükségeltetik a másik rész. Mégpedig a nyitottság. Nyitottnak kell lennem a másikra, az Ő világára. Lehet, hogy nem fog tetszeni minden és ezzel nincs is semmi gond, de lehet, hogy megtaláljuk benne azt a valamit, ami nekünk is jó, ami egy újabb közös pont lehet. Például nagyon gyakori, hogy a párok hatással lesznek egymás zenei ízlésére. A harmadik és egyben talán a legfontosabb a különbözőség értékként kezelése. Az, ami miatt beleszerettem a másikba, annak a megtartása. Nem szükséges vele tartani, ha Ő motorral jár és bőrdzsekit visel a munkába menet is, míg ön egy kiskosztümben/öltönyben szeret feszíteni; ha este sörözni szeretne, egy rose elszürcsölgetése helyett és steaket eszik, míg ön salátát. Nem kell, hogy ön is olyan legyen mint ő, csupán mindaz a különbség, mely a kapcsolat elején vonzó volt, nem szabad, hogy idegesítő hibává váljon. Mindezt pedig úgy lehet elérni, ha nem engedjük, hogy zavarjon a másmilyenség, hanem természetesnek vesszük, elfogadjuk, támogatjuk és keressük benne a vonzót, a szépet, a jót, de ha ezt nem találjuk benne, akkor is támogatjuk, mert ez Ő, ez neki fontos.
Érdemes néha visszatekinteni, hogy mi is az, ami olyan más a párunkban, ami vonzott a kapcsolat elején, ami miatt talán beleszerettünk, vagy ami miatt jobban szerettük; és hogy hogyan is vagyunk mi ezzel most. Vonz vagy éppen taszít az Ő különbözősége? És ha az utóbbi a válaszunk, akkor érdemes tenni érte, hogy ne így legyen, hogy az ellentétek továbbra és tartósan vonzhassák egymást!
